„Az ember le kell bontsa magát, hogy felépüljön belőle valami más” – Interjú Enyedi Ildikóval

Értékelés:
(0 szavazat)
Szeptember végén mutatták be itthon is Enyedi Ildikó új filmjét, A feleségem történetét, ami a maga majd három órájával, témájával és az utána napokig bennünk maradó frusztrációval nem tartozik a könnyed filmek csoportjába. Mi nemcsak a regényt, de a filmet is nagyon szerettük. Füst Milán szemléletéről, a folyamatos kontrollkényszerről, az ember és az őt körülvevő világ kapcsolatáról beszélgettünk Enyedi Ildikóval, aki azt is elárulta, hogy egy science fictionön dolgozik.
 
 
We Love Budapest: Azok is értik és azokra is mélyen hat ez a gondolatébresztő film, akik nem olvasták Füst Milán A feleségem története című regényét. Egy könyvadaptációnál azonban óhatatlanul felmerül az összehasonlítás, mi maradt meg, mi esett ki, máshogy képzeltük a szereplőket... Hogyan lehet úgy hozzányúlni egy könyvhöz, hogy az filmen is működjön? 
 
 
Enyedi Ildikó: Nem használni szerettem volna Füst Milánt, hanem tiszteletben tartani a regény lényegét, valahol emiatt kezdtem bele az adaptációba is. Nem volt egyszerű megtalálni azt a mesélési módot, amire felépíthető a film. A korábbi forgatókönyv-változat sokkal jobban koncentrált a főhős, Störr kapitány belső világára, és óhatatlanul is egy szerzői film lett volna belőle, aminek minden egyes képéből kiabált volna, hogy én mit akarok megmutatni, én mit tartok fontosnak. Azt éreztem, hogy az a változat hamis képet adna arról, amiről a regény valójában szól, vagyis hogy engedjük el a kontrollt. Ezután írtam meg ezt a – nagyon sűrített – verziót. Nemcsak tömöríteni kellett, de néhány helyen változtatni is, épp azért, hogy a film hű maradjon a történet lényegéhez.
 
 
Számomra fontos volt tisztázni azt a belső folyamatot, amin Störr kapitány végigmegy. Ezért hét fejezetre – lényegében leckére – bontottam fel. Az, hogy kiírtuk a fejezetcímeket, egy picit kihúzza a nézőt a szereplők magánéleti kavalkádjából, és a figyelmet azokra a mögöttes tartalmakra irányítja, amik miatt Füst Milán megírta ezt a regényt. A világítás, a vágás, a jelmezek és a díszletek mind azt segítik, hogy a reflektort egy kicsit arrébb vigyük és más szemszögből nézzük a dolgokat. Sokat dolgoztunk Szalai Károllyal (vágó – a Szerk.) azon, hogy a fejezetcímek mikor és hogyan jelenjenek meg, szerettem volna, hogy ez keretbe foglalja a történetet.
 
 
 
WLB: Harminc évet várt arra, hogy elkészülhessen ez a film. Miért ennyire fontos Füst Milán regénye?
 
 
E. I.: Nem is feltétlen A feleségem története, hanem Füst Milán szemlélete az, amihez nagyon kötődöm. Van még egy hasonló regénye, az Ez mind én voltam egykor – Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve, amit akkor írt, amikor azt hitte, hogy az ostromban megsemmisültek a naplói. Nagyon sok évvel ezelőtt Téli hadjárat címmel csináltam abból egy pici szkeccsfilmet. Ahhoz képest A feleségem története sokkal inkább filmre való, mert egy másik médiumon keresztül sérülés nélkül meg lehet mutatni Füst Milán gondolkodásmódját. Nagyon fontos, és ott van a sorok mögött az, amiről beszél: ahogy egymással és a bolygónkkal bánunk. Csak mindezt nagyon ügyesen magánéleti történetbe csomagolja. Mindent kontrollálni akarunk, és ha nem megy, akkor úgy érezzük, valamit rosszul csinálunk. Meg kell próbálnunk elengedni ezt a kényszert és megengedni magunknak, hogy részesei legyünk a természetnek. Azon túl, hogy az állandó kontrollal elpusztítjuk a bolygót, a saját életünkről is lemaradunk.
 
 
WLB: Miért félünk elengedni a kontrollt?
 
 
E. I.: Mert akkor pillanatnyilag úgy érezzük, hogy nincs más. Abban a kényszerben vagyunk, hogy az irányítás elvesztését a semmibe való szabadesésként éljük meg, és ez félelmetes. Ha ez a kontrollkényszer megváltozna, akkor kialakulhatna egy szimbiotikus együttélés, ahol a kommunikáció is gazdagabb lehetne.
 
 
 
WLB: Boldogságkeresés, a rend és a rendszer, valamint a világban elfoglalt helyünk kérdéseit feszegeti a regény, ráadásul tele van tételmondatokkal, amikből sokat a filmbe is átemeltek. Ezeket hogyan értelmezhetjük a jelenünkre?
 
 
E. I.: „Ez a világ nem ránk van szabva” – ezzel vagy ehhez hasonló gondolattal már foglalkoztam korábban is, például amikor a Simon mágus című filmet készítettem. Ott a gnózis a lényeg, ami egy mindent beragyogó, pozitív, erős fényben hisz. A végtelen és az örök élet képzete jelzi, hogy ebből a fényből bennünk is van. Nemes Nagy Ágnes Mint aki című verse szerintem nagyon jól összefoglalja mindezt: megszületünk a Földre, és attól kezdve elfelejtjük azt a tágasabb aspektust, amivel megérkeztünk.
 
 
 
WLB: Miért döntött úgy, hogy ebben a filmben külföldi színészekkel fog dolgozni?
 
 
E. I.: Ebben is Füst Milánt követtem, szerettem volna megtartani azokat a kulturális sajátosságokat, amikre a regényben épít, a karakterekben és a helyszínekben egyaránt. Ha kicserélnénk a szereplőket egy holland nőre és egy francia kapitányra, már nagyon mást kapnánk, teljesen megváltozna a történet jelentése. Olyan színészeket kerestem hát, akik a személyükben is hordozzák ezeket a kulturális sajátosságokat: Gijs Naber nemcsak egyszerűen holland, hanem megtestesíti azt a nehéz csontú, keményen dolgozó, protestáns férfit. Ezt fontosnak tartottam, mert a regény is erre épít. A mi Európánk nem olvasztótégely, mint Amerika, ez egy „patchwork”-kontinens, és Füst Milán erre is hangsúlyt helyez.
 
 
 
WLB: A regény egyik fontos helyszíne London, ahol a kapitány lényegében elveszíti önmagát, a film nagy része viszont Hamburgban játszódik. Miért cserélte meg a városokat?
 
 
E. I.: Hamburg egy Hanza-város, itt van a világ legnagyobb fennmaradt régi kikötője. Úgy éreztem, ez a város pontosan leképezi a kapitányt. Ehhez képest London csak egy másik polgári város lett volna, ahol ugyanolyan idegen marad, mint Párizsban volt. Mire a történetben Hamburgba érnek, Störr egészen belecsavarodik a saját labirintusába, és ez a „díszlet” – a város építészete – még fájdalmasabban fejezi ezt ki. Ott van egy kikötővárosban, felajánlanak neki egy hajót, végre visszatalálhatna önmagához, de ő ennek ellenére egy kis irodistamunkát vállal el, mert nem meri otthagyni a feleségét. Tulajdonképpen le kell hogy bontsa magát, hogy a végén felépülhessen valami más.
 
 
WLB: A feleségem történetének megfilmesítése egy rég vágyott projekt. Min dolgozik most?
 
E. I.: Most épp egy Budapesten és a Dunakanyarban játszódó science fictiont írok Békés Italának, aki egy fantasztikus színésznő. A történet szerint a jövőből nézné vissza a mi jelenünket és az ő saját gyerekkorát.
 
 
 
 
 
Forrás: We love Budapest
Fotó: S. Kapitany Film
 
 
Tovább a kategóriában: « Fonó Szerda: visai táncok
©2021 Zsiráf Diákmagazin - Készítette: Zsiráf Kreatív Ügynökség

Keresés