Első nap: a várva várt szenvedés

Értékelés:
(0 szavazat)

Indul a mandula

 

Az igazi első nap előtt nem sokat aludtam, nem is annyira az izgatottság miatt, inkább szobatársaim rendezte horkolós és köhögős hangverseny miatt. Egy idő után, zenét kezdtem hallgatni, mert a füldugómat is átütötte néhány hangrobbanás. Hajnali 3 lehetett, amikor végre álomra szenderültem, viszont úgy pattantam ki az ébresztőmre 6:30-kor, mint még soha. El akartam végre indulni.

 

7 órától volt reggeli, amire az összes itt lakó zarándok megérkezett. Utoljára osztálykiránduláson éreztem magam ilyen kis vidám kommunában. Körülbelül 20-an lehettünk, de mindenki segített mindenkinek, ki kávét főzött, ki kenyeret kent, más pedig tojást főzött. Evés közben főleg az aznapi időjárást elemeztük. Volt mitől félnünk: egész napra komoly esőt jósoltak.

8 órára már meg is érkezett, és esett mintha dézsából öntenék. Esőcuccok fel, no rinya, menni akkor is kell!

10 óra lehetett, amikor beért két srác, akik magyarul beszéltek. Megörültünk egymásnak és együtt folytattunk az utunk egy darabig. Együtt léptük át a spanyol határt. Szenvedtünk és nevettünk az esőtől. 

 

 

Egy idő után , elfogadod, hogy esik az eső, belülről izzadsz a hegymenetek alatt, mint a ló, és bízol abban hogy így vagy úgy, de be fogsz érni az aznapra kitűzött szállásra. Aztán egyre sűrűbben megszólal az Ego és össze akar zavarni, az elszántságod akarja lerombolni, állandóan pihenésre akar kényszeríteni: „Állj meg pihenni, menj kevesebbet, mit keresel itt? Beteg leszel!Stb.”.

Egy idő után azonban feladta az Ego és elkezdtem élvezni az utat az esőben, még akkor is, amikor már csupa víz voltam. 

Ekkor ismét gyorsan haladtam, gondolataimat inkább a táj szépsége és az aznap megismert zarándokokkal töltött beszélgetések foglalták le. Illetve az, hogy mennyire fantasztikus dolgom van, egy hónapig nincs más dolgom, mint itt és a jelenben lenni, sétálni, beszélgetni és enni-inni, aludni.

 

A túra legnehezebb részéhez érkeztem, igaz már csak 5 km volt hátra, de fel kellett kapaszkodni a Pireneusok egyik magas csúcsára. Ezért is számít az első nap a 800 km-es út legembertpróbálóbb részének. Ekkor kezdett el szakadni a hó, amire senki sem számított! Én pláne, első napomnak gyönyörű napsütéses idilli túrát terveztem, ahol bőven elég kihívás, ha letolom a 27 km-t és az 1800 méter emelkedőt.

 

Egyre többször kellett megállnom pihenni, tényleg nagyon meredek volt, csak az egész napi eső miatt sáros, a hó miatt meg hideg. Viszont gyönyörű volt a táj, ezzel próbáltam foglalkozni, és nem azzal, hogy csurom vizes vagyok és elkezdett rám hűlni a vizes ruha. Nem volt idő aggódni, és nem lehetett pihenni, mert egyből fázni kezdtem. Leszegett fejjel, a következő lépésre koncentrálva, sikerült lépésről lépésre feljutnom és koradélutánra befutnom a szállásra. Ez egy régi apátság, emeletes ágyak egymás mellett, 180 főt tud befogadni. Mindenkinek nagyon megviselt az arca érkezéskor, de a forró zuhany és ital után őszintén boldog.

 

 

Egy nyújtós, kicsit Jin yogához volt ma kedvem, de főleg, hogy megelőzzem, illetve inkább enyhítsem a holnapi izomlázam.

Ez másoknak is feltűnt, volt aki félénken követte a mozdulatsorokat, így holnapra ha ismét találkozunk, már akad pár követőm.

Az első nap margójára mi mást is írhatnék, hogy az El Camino nem egy romantikus kis séta a szabadban, és akkor is menned kell tovább, ha ez lenne a legutolsó gondolatod. Minden nap, legalább egy hónapig. Noha minden film és írás figyelmeztet, hogy az első nap nagyon kemény, azt hittem mindenre felkészültem.

Ma kiderült nem így történt, de az életben sem tudsz mindenre felkészülni, menni kell tovább!

 

Kovács András

(Jóga van tudni Facebook oldal)

Tovább a kategóriában: « Nulladik nap: Táskámra várva
©2019 Zsiráf Diákmagazin - Készítette: Zsiráf Kreatív Ügynökség

Keresés